Csend után...
Hosszú hallgatásomnak, mint minden egyéb csendességnek, megvan a maga története és evolúciója. A teljesen új kultúrában, a megfigyelők csendességével éltem, amikor nem dolgoztam vagy aludtam (ilyen elég ritkán volt :)). Először úgy gondoltam, azért vagyok csendben a blogon, merthogy "még új vagyok", meg azért mert "nem értem pontosan a dolgokat" és azért is, mert "nem sokat tudnék hozzátenni az előzőhöz" és persze ott türemkedett a szokásos "nincs rá időm" is. Ez utóbbit elpöccintettem, mert tudom klisé, de én tényleg hiszem, hogy arra van ideje az embernek, amire kerít időt. Legyen az eredmény alvásmegvonás vagy plusz kilók, bizonyos dolgokra igenis akad időnk. Nem, ez nem időfaktoros csendesség volt. A saját másságom csendessége. Alapvetően itt én voltam a nagyon más. Úgy rögtön. Nem kellett hozzá gyermektelennek lennem, vagy furán öltöznöm, vagy más nyelvet beszélnem. A bőrömből én sem tudok kiugrani és ez a másság néha éget, néha megmosolyogtat, néha feszélyez, és igen: sokszor felszabadít. Rájöttem, hogy örülök a furaságomnak. Itt eleve a "másféle" vagyok, nem kell magyaráznom a bizonyítványomat, nem kell senkinek "bevallanom", hogy nincsen gyerekem, mert el sem jutunk addig. Alapból lógok ki és mivel az udvariasság (nem bámulnak, nem kérdeznek, nem szólnak meg) és a szívélyesség (meghívnak, kínálnak, meghajolnak, visszavárnak) puhává tették ezt az egész sarkos másság-dolgot, becsomagolták abba a csodálatos, csodálatos koreai mosolyba ami most hazatértem után nagyon hiányzik, így igazából nyoma nem volt kitaszítottságnak. A másság olyan sokszor lehet jó, de nem sokszor éljük így meg. Privilégiumnak érztem, hogy nekem megadatott ezt megtapasztalni.
Hosszú hallgatásomnak, mint minden egyéb csendességnek, megvan a maga története és evolúciója. A teljesen új kultúrában, a megfigyelők csendességével éltem, amikor nem dolgoztam vagy aludtam (ilyen elég ritkán volt :)). Először úgy gondoltam, azért vagyok csendben a blogon, merthogy "még új vagyok", meg azért mert "nem értem pontosan a dolgokat" és azért is, mert "nem sokat tudnék hozzátenni az előzőhöz" és persze ott türemkedett a szokásos "nincs rá időm" is. Ez utóbbit elpöccintettem, mert tudom klisé, de én tényleg hiszem, hogy arra van ideje az embernek, amire kerít időt. Legyen az eredmény alvásmegvonás vagy plusz kilók, bizonyos dolgokra igenis akad időnk. Nem, ez nem időfaktoros csendesség volt. A saját másságom csendessége. Alapvetően itt én voltam a nagyon más. Úgy rögtön. Nem kellett hozzá gyermektelennek lennem, vagy furán öltöznöm, vagy más nyelvet beszélnem. A bőrömből én sem tudok kiugrani és ez a másság néha éget, néha megmosolyogtat, néha feszélyez, és igen: sokszor felszabadít. Rájöttem, hogy örülök a furaságomnak. Itt eleve a "másféle" vagyok, nem kell magyaráznom a bizonyítványomat, nem kell senkinek "bevallanom", hogy nincsen gyerekem, mert el sem jutunk addig. Alapból lógok ki és mivel az udvariasság (nem bámulnak, nem kérdeznek, nem szólnak meg) és a szívélyesség (meghívnak, kínálnak, meghajolnak, visszavárnak) puhává tették ezt az egész sarkos másság-dolgot, becsomagolták abba a csodálatos, csodálatos koreai mosolyba ami most hazatértem után nagyon hiányzik, így igazából nyoma nem volt kitaszítottságnak. A másság olyan sokszor lehet jó, de nem sokszor éljük így meg. Privilégiumnak érztem, hogy nekem megadatott ezt megtapasztalni.
