Közösségi nagynénik :)

Elizabeth Gilbert Commited (Hűség) című könyvének kétharmadánál fog bele saját gyermektelenségén keresztül a téma körbejárásába, a teljesség és a szakértőség leheletnyi igénye nélkül. Olyan érdekes szempontokat vet fel, hogy csak ámultam és bámultam. Igazából főleg azért beszélget erről az olvasóval, mert szerinte a kapcsolat hivatalossá tétele (házasság) és a gyermekvállalás sok-sok szállal egymáshoz font kérdések. (A történelem során sokszor éppen a gyermek maga volt a házasság oka, így vagy úgy.) Mióta a modern világ születés-szabályozása megengedi - nyilvánvalóan most főleg a nyugati társadalmakról van szó - azóta Gilbert szerint az egész téma három kritikus kérdés köré rendeződik: "mikor", "hogyan" és "legyen-e egyáltalán". Szerinte rengeteg kapcsolat olyan meghatározó eleme a gyermekvállalás témája, ami tönkre is teheti a párkapcsolatot - ahogy ezt saját maga is megtapasztalhatta.
Gilbert jónéhány nőismerősét is megszólaltaja, egy színes palettát elénk tárva arról, ki hogyan vélekedik az anyaságról, szülőket és gyermekteleneket vegyesen, csak hogy érzékeltesse, mennyire nincs jelen semmiféle minta a hozzáállásban, trendekben, vélekedésekben megbánásokban és örömökben. Úgy tűnik (innen nézve) hogy mivel a jelen szeretettel teli és harmonikus kapcsolatában a gyermek-kérdés teljességgel tisztázott és mindenkit elégedettséggel tölt el, a hatalmas megkönnyebbülés mellett meghozta azt a lehetőséget is számára, hogy kényelmesen megszemlélje a gyermektelenség jelenségét. Azelőtt - ahogy maga is írja - valahogy soha nem remélte, hogy ha önszántából nem akar gyereket, akkor is "jut neki is egy társ hosszútávon egy férfi képében az elvárások nélkül, hogy gyereket szüljön." Még mindig képtelen elhinni, hogy ekkora szerencse érte. Ennyire mélyen, szövet-szinten beivódva létezik a mi társadalmunkban is a szerelem-házasság-gyerekvállalás kötelező hármasa? De most nem ez a témánk... :)
Gilbert úgy gondolja, hogy a "kötelező anyaság alól felszabadulva" azzá válhat akinek neki lennie kell: egy sokoldalú nagynénivé. Ez, saját bevallása szerint egy csodálatos szerep, ami egy sor fantasztikus, hasonló (jó)sorsú nő sorába emeli őt. Íme egy döbbenetes tény, amit a kapcsolatok feltérképezésének munkája közben fedezett fel: hogyha az emberiség összes a Földön valaha létező kultúráját az összes kontinensen, a teljes jegyzett történelem összes társadalmi rendszerében áttekintjük, tartósan és állhatatosan 10% körül mozog a mindenkori társadalmakban a gyermektelen nők száma. Ez a szám lehet sokkal magasabb - és általában magasabb is, - de soha, semmilyen körülmények között nem alacsonyabb.  Vagyis mindig, minden közösségben van egy masszív, 10 százalékos nőnemű populáció, akiket Elizabeth "társadalmi nagynéniknek" nevez és szerinte ez a szerepkör ugyanolyan fontos és szükséges a közösségek fenntarthatósága szempontjából mint a többi, hiszen a "nagynénik" olyan kapacitással bírnak, úgy tudnak mások segítségére sietni, ahogy senki más. Hm. Ez szöges ellentétben áll azokkal a szintén húsba vágó beültetett mémekkel, amik szerint az ilyen nők kevésbé nők, természetellenesek, önzőek vagy értéktelenek. Sokan ezen nők közül nyíltan vállalták a saját döntésüket annak ellenére, hogy időnként és legalább részben a társadalom szélére sodorta őket és "vénlánynak", "nyomoréknak" vagy "egocentrikusnak" nevezték őket. Természetesen sokan vannak azok is, akik hajadonság, meddőség, betegség, vagy más okok miatt nem váltak anyává, például mert a háborúk alkonyán már nem maradt elég párként választható férfi... Bármi is az oka, a gyermektelenség nem olyan "modern hóbort", ahogyan sokan gondolják. Gilbert odáig elmegy a cseppet sem bántó, csevegős-teázós elmélkedésben, hogy felvesse: ezek a nők egy evolúciós adaptációnak köszönhetőek. Talán nem csupán teljesen jogos döntés egy nő részéről, hogy nem vállal gyermeket, de esetleg szükséges is. "Mintha az emberi fajnak szüksége lenne nagyobb mennyiségben olyan felelős, lelkes, gyermektelen nőkre, akik a tágabb közösséget támogatják valamilyen formában." A gyermekvállalás és a gyermekek nevelése olyan sok energiát kíván meg egy nőtől, hogy teljesen be tudja szippantani azokat, akik anyává válnak. Lehet, hogy szükségünk van "extra" lányokra, asszonyokra, hölgyekre, nőkre és nénikre akik felhasználatlan sokoldalú erőkkel készen állnak a bevetésre? Akik úgy támogatják a törzset, közösséget, nemzetet ahogyan éppen annak szüksége van rá, multifunkiconálisan és képlékenyen, hathatósan és rugalmasan? A történelem során (noha sokak számára észrevétlenül) a gyermektelen nők mindig komoly szerepet kaptak a társadalomban "amikor felvállalták azok gondozását, akik hivatalosan nem az ő biológiai felelősségük hatókörébe tartoztak - és semmilyen más társadalmi csoport nem tette ezt olyan nagy számban, mint ők. Árvaházakat, iskolákat, kórházakat működtetnek. Bábák és nővérek, apácák és jótevők. Gyógyítanak és ápolnak, tanítanak és sokszor teljesen nélkülözhetetlenné válnak az élet küzdőterén. Néhány esetben szó szerint. (Florence Nightingale-re gondolok.)"
Ezek a gyermektelen nők sokszor semmilyen elismerést nem kapnak. Az önző, frigid, szánalmas jelzők sokkal hamarabb ragadnak rájuk. "Itt egy különösen komisz hagyományos bölcsesség/hiedelem, ami a gyermektelen nőkkel kapcsolatosan cirkulál a társadalomban, és amit muszáj lesz eloszlatnom: azok a nők akik nem szülnek gyereket talán boldogan és módosan élhetnek fiatalabb korukban, de mindenképpen megbánják majd a választásukat amikor öreggé válnak és mind egyedül fognak meghalni, depressziósan és nyomorúságosan." Gilbert szerint erre semmiféle hivatalos bizonyíték nem létezik, vagyis nem lelhető fel erre utaló minta egyetlen elfogadott statisztikai eredmény mentén sem. (Sokkal meghatározóbb faktorok azok amik az egészség és a jólét köré rendeződnek, függetlenül attól, hogy vállalt-e valaki gyermeket sok évtizeddel korábban.)
Az utolsó gondolatkörben Gilbert - aki magát itt Aunti Liz-nek (Liz néninek) nevezi - azt tekinti át, hogy habár valószínű könnyebben felejthető azok emléke akik nem hagynak örököst maguk után, de amíg élnek, pótolhatatlanok. A saját családtörténetében is "egy sor olyan nagyszerű nagynéni szerepel, akik megmentőként jelentek meg kétségbeejtő helyzetekben. Gyakran pont azért mert nem volt gyermekük, magas szintű tanulmányokat folytattak és más javakat is összegyűjthettek, hogy mindezt később életmentő műtétekre, a családi farm megmentésére, vagy olyan gyermekek felnevelésére fordítsák, akiknek édesanyjuk nagyon beteg lett." A saját szerepét is így látja. "Ilyen módon magam is táplálom az életet." - jelenti ki, nagy örömömre. Ezután egy sor híres emberrel zárja a fejezetet, akik vagy maguk is  - felelősségük tudatában lévő - gyermektelen nagynénik voltak, mint Jane Austen, vagy szeretetteli, a családot összetartó nagynénik nevelték fel, úgy mint Tolsztoj, a Bronte nővérek, Virginia Woolf, Marcel Proust, John Lennon vagy Coco Chanel, akit Gabrielle nénikéje tanított meg varrni. :)
Jó látni, hogy így, szégyenkezés nélkül, a kulturális normákat józanul átlátva, mindenfajta harag, gerjesztés és ellenségeskedés hiányával is lehet erről beszélgetni és ennyire pozitív, szeretetteli konklúziókat teremteni.  "Annyi féle mód van rá, hogy az életet tápláljuk. És higgyétek el, mindegyik létfontosságú." :) (Kivonat és fordítás: Zsuzsi)

Személyes kérdés

"A lélek dolga mindig személyes kérdés. Elvontan, személytelenül nem létezik." - írja Müller Péter és ölembe ejtem a könyvet, kibámulva a busz ablakán. Azon gondolkodom, hogy mennyire nagyon lélek dolga ez a gyermek-kérdés. Ideológiák, meggyőződések, normák, eszmények és tanult okosságok mögé bújni csak ideig-óráig lehet. Ahogy Sir Ken Robinson mondja legismertebb előadásában (http://www.ted.com/talks/lang/hu/ken_robinson_says_schools_kill_creativity.html), nem vagy valami népszerű beszélgetőtárs összejöveteleken ha az oktatásban dolgozol, de amikor az embereket a saját iskolai élményeikről kérdezed, a falhoz szögeznek. Mert ez az egyik olyan dolog, ami húsba vágó, mélyre hatoló, mindenkinek a sajátja, legalább. A gyermek(telenség) témája ugyanilyen elevenünkbe vágó, függetlenül attól, hogy szülő-e valaki vagy sem. A gyakran hangos, indulatos, sarkos és szögletes, néha kifejezetten keserű erőlködés a meggyőződés bizonyossággá tételére olyan sokszor tűnik öngyógyításnak... Bele sem kell szólnom, csak hallgatnom. Kiforr belőle egy egész élettörténet, vagy egyetlen trauma feldolgozásának folyamat-ábrája, vágyak variációi, hitek feltételrendszerei, megbánás és öröm, félelem és bűntudat, szeretet és undor, tudattalan történések rejtett térképén elhelyezve. Döbbenetes, hogy milyen mélyen érint meg mindenkit, aki veszi a fáradtságot, hogy állást foglaljon, beszéljen róla, kinyíljon, adjon ennyit magából. Korábban úgy hittem, dolgom van ezzel. Nekem is oda kell tennem az asztalra a nyilván hasonlóan bonyolult, történések, neveltetés és hitvilág szövevényéből horgolt terítőmet. Közben védekezni is próbáltam, indokolni, érvelni, ellenérvelni, változtatni, formálni. Nyűgnek is tűnt néha, nehéz feladatnak, már a hallgatás is, hiszen összecsapott az én csontig hatoló történetemmel, vagy kapcsolódási pontokat találtam és akkor ujjongtam... Egyre inkább érzem úgy, hogy csak hálás vagyok. Nincs vele feladatom, nem kell semmit mellétennem, ellensúlyoznom, kiegyenlítenem. Hiszen ez a lélek dolga, és így személyes kérdés. Alig várom, hogy halljam a következő történetet.

Söpörjük a faleveleket

Eltelt a nyár, gyűlnek a fecnik, cetlik, feljegyzések, gondolatok; beszélgetések dirib-darabjai visszhangoznak a fejemben és kis lelkifurdalással azon agyalok, hogy vajon ez a blog-dolog is olyan volt-e, hogy belefogtam aztán lankadt a lelkesedés és árván hagytam. De nem. A folyamatnak még messze nem látni a végét, csak közben rájöttem, hogy mit nem tudok annyira jól csinálni itt. Jó lenne másképp szerkeszteni, jó lenne, ha minden fül alá folyamatosan új lapokat lehetne beilleszteni tetszőleges sorrendben, de eszemben sincs a szolgáltatót megszólni, hiszen ez csak egy dolog és ők aztán nem tehetnek róla, hogy én igazából ilyen dolgok terén funkcionális analfabéta vagyok. Igazából a szerkezeti frusztrációk nem szabnak komolyan gátat a folytatásnak, és az sem, hogy egyedül írogatok itt, mert látom, hogy milyen sokan olvassák, engem is meglep. Valahogy pont az bénít meg kicsit, hogy mennyi minden szorult be ebbe a témába, ki-nem-zárásos alapon, mindig minden egyedi történet egyben sok mindenki más története is mégis csak a Tiéd is, szívvel-joggal. Ideje lenne kicsit ráncba szedni a sok-sok mesét, gondolatot, felismerést, nevetést és sírást, hangos panaszt és csendes beletörődést, a szeretet megnyilvánulásait, az önzetlenségét, az odaadásét, a tudattalan reakciókat és a tudatos védekezéseket, a fájdalmas és örömteli emlékezéseket, mindent amit Ti adtok, ajándékoztok.

Ma kora reggel a parkban járva, ködfoltok között kiszökő napfényben, kertészeket láttam. Az újabban egyre szorgalmasabban hulló avart gereblyézték, ki-ki a maga kis darabját, négyzethálósan haladva. Megálltam bámészkodni az egyik korosodó kertész hölgytől nem messze, aki nagy lendülettel, egy ifjonc frissességével húzta kupacba a leveleket. És arra jöttem rá, hogy ezt itt sem lehet másképp csinálni. Ha ő felnézne, és látná mekkora a park, hogy milyen irdatlan méretű a terület (sepregetés szemszögéből nézve) és milyen rengeteg fa van, hogy millió és millió levél van még amit össze kell húzni majd, és millió és millió ami még le sem hullott, ráadásul mindez évente ismétlődik, akkor egyáltalán nem biztos, hogy megmaradna a lendülete. Ehelyett ő azt az egy fát látta, azt a darabka parkot, azt a kupac levelet, és közben mosolygott.

Jártomban-keltemben Japánban...

Japánban jártam - igaz, csak rövid időre és nem is tegnap volt, ám szeretném a kalandokat kronológiailag sorba rendezni, hiszen az egyik a másikból születik, ahogy egy felfedezésből egy következtetés ami újabb felfedezéshez vezet... Japánban volt alkalmam hagyományos esküvőt szemlélni, fiatalokat megfigyelni szórakozás közben, és egy régóta ott élő barátnőmmel sokat-sokat beszélgetni.
Az országot a filmekből és egyéb helyekről beszerzett sztereotípiák üvegfüggönyét félresöpörve szerettem volna meglátogatni, de néhány nap nem igazán elég a mélyebb jelentések meglelésére. Örültem, hogy lakásban lakhattam és nem hotelban, hogy piacon/boltban vett, otthon főzött ételeket kóstolhttam, hogy volt egy "helybéli" kedves ismerős, aki másképpen kalauzolt keresztül a szokások, ételek, írásjelek, színek és szagok kavalkádján, mint ha én törtem volna magamnak az utat egyedül. Itt sem néztek meg az emberek. A szabadság másfajta megjelenését hordozta ez magában, legalább is Tokyóban. Hihetetlen holmikat, hajakat, cipőket, sminkeket, óriási kretivitással megalkotott teljes "szereléseket", önmegjelenítési formák pompázatos tömkelegét figyeltem tágra nyílt szemmel, nagy örömmel. "Itt bárki bárhogy kinézhet, nincs előítélet..." mondja kedves kísérőm. Ezzel együtt nem láttam olyan extrém jelenségeket, amik elborzasztottak volna, persze tudom mennyire szubjektív mindez. Csupa fantasztikus ötlet és a megvalósítás derűs és nem hisztérikus szabadsága volt az, amit megláttam. Nyilvánvalóan felmerült bennem a gondolat, hogy egy ilyen módon, nagyon is elfogadó közegben - aminek másik (látszólag eme előzővel összeférhetelen) arcát a pontosságban, a szabályok betartásában és a fegyelmezettségben meglátva ugyanolyan döbbenettel vegyes ámulattal figyeltem - nos, hogy itt vajon hogyan viszonyulnak a "gyermektelenség" gondolatköréhez? Kísérőm szerint a beivódott normák és a hagyományok e téren még nagyon erősek és meghatározóak. A házasság itt is elsődleges cél és nem tudunk olyanokról, akik tudatosan nem vállaltak gyereket. De tudom én, hogy egy hihetetlenül gazdag, milliónyi rétegben hajtogatott világ picinyke darabkáját tudtam én megérezni... Csak pillanatképekből és impressziókból nem tudok és nem is szeretnék messzemenő, de még földközeli következtetéseket sem levonni. Azért itt van egy aprócska megfigyelés. Megfigyeltem, hogy a fiatal lányok, akik az iskolás életüket egyenruhában töltik, milyen hirtelen váltanak a mimszoknya+tűsarkú sokszor számomra meghökkentő ötvözetére. Az is hozzátartozott ehhez a megfigyeléshez, hogy aggodalommal vegyes rémülettel figyeltem őket, és nem a merész színválasztás miatt, hanem mert féltettem a testi épségüket. Olyan hihetetlenül labilis mozgással billegtek a számomra hordhatatlannak tűnő körömcipőkben, mindezt tették mindenhol és minden körülmények között, reggel és este, földúton és aszfalton, templomban és túrákra alkalmas parkokban... Sokszor a mozgás hadonászó, egyensúlyt kereső non-verbális jeleit figyelve kétségbeesettnek tűnő, de végtelen elszántántsággal tovább haladó leányokról és asszonyokról Vikivel is beszélgettem és ő megjegyezte: "Itt ez a kellem része. Minél elesettebbnek, minél ráutaltabbnak tűnik egy lány, annál bájosabb a férfiak számára."Mindenképpen érdekes. És mindez megmarad egy impressziónak a millió közül. :)

Csend után

Csend után...

Hosszú hallgatásomnak, mint minden egyéb csendességnek, megvan a maga története és evolúciója. A teljesen új kultúrában, a megfigyelők csendességével éltem, amikor nem dolgoztam vagy aludtam (ilyen elég ritkán volt :)). Először úgy gondoltam, azért vagyok csendben a blogon, merthogy "még új vagyok", meg azért mert "nem értem pontosan a dolgokat" és azért is, mert "nem sokat tudnék hozzátenni az előzőhöz" és persze ott türemkedett a szokásos "nincs rá időm" is. Ez utóbbit elpöccintettem, mert tudom klisé, de én tényleg hiszem, hogy arra van ideje az embernek, amire kerít időt. Legyen az eredmény alvásmegvonás vagy plusz kilók, bizonyos dolgokra igenis akad időnk. Nem, ez nem időfaktoros csendesség volt. A saját másságom csendessége. Alapvetően itt én voltam a nagyon más. Úgy rögtön. Nem kellett hozzá gyermektelennek lennem, vagy furán öltöznöm, vagy más nyelvet beszélnem. A bőrömből én sem tudok kiugrani és ez a másság néha éget, néha megmosolyogtat, néha feszélyez, és igen: sokszor felszabadít. Rájöttem, hogy örülök a furaságomnak. Itt eleve a "másféle" vagyok, nem kell magyaráznom a bizonyítványomat, nem kell senkinek "bevallanom", hogy nincsen gyerekem, mert el sem jutunk addig. Alapból lógok ki és mivel az udvariasság (nem bámulnak, nem kérdeznek, nem szólnak meg) és a szívélyesség (meghívnak, kínálnak, meghajolnak, visszavárnak) puhává tették ezt az egész sarkos másság-dolgot, becsomagolták abba a csodálatos, csodálatos koreai mosolyba ami most hazatértem után nagyon hiányzik, így igazából nyoma nem volt kitaszítottságnak. A másság olyan sokszor lehet jó, de nem sokszor éljük így meg. Privilégiumnak érztem, hogy nekem megadatott ezt megtapasztalni.

Kirándulás Koreába - folytatásos :)

Kirándulás Koreába

Kanyargós út vezetett Dongtan városába, ahol most tábort vertem hosszabb-rövidebb időre. Itt is, mint mindenhol máshol, sok-sok lánnyal, nővel és asszonnyal dolgozom, beszélgetek, eszem-iszom, nevetek és igen, néha sírok is együtt. Az örök mosoly az arcukon, az udvariasság és tisztelet az idősebbekkel szemben egy számunkra már idegen rendszert rejt: a gyermekek a szülők házában élnek egészen addig, amíg meg nem házasodnak. Igen, még mindig és igen, ez a "mainstream" és nem elszigetelt jelenségről beszélek. A fiatalok megismerik egymást, majd összeházasodnak, összeköltöznek és családot alapítanak. Aki nem így tesz, az nagyon-nagyon-nagyon kilóg a sorból. Szerencsés vagyok, amiért mindezt ilyen közelről megtapasztalhatom, az összes búvópatak-szerű indulatával, csapdájával, szépségével és hátulütőjével együtt. Úgy hozta az élet, hogy a nők, akikkel együtt dolgozom, többségében harmincas éveiket tapossák és gyermektelenek. Becca, az egyik tüneményes kolleganőm szemei mandulává tágultak a kérdésemre, hogy édesanya-e. Kiegyenesedett ültében, ahogy belefeszült a kérdésbe. "Nem vagyok házas!" - hangzott el kissé túl hangosan, és ez volt az egyetlen válasz amit a kérdésemre kaptam. Folyt. köv. :)

Túlélés

Galina, kutyasétáltatós barátnőm, egy nagyon kedves jelenség. Okos és aranyos, jószívű és tele van empátiával. Férjével hosszú évek óta szeretnének babát. Egy anyatigris kitartásával és vehemenciájával küzd azért, hogy anya lehessen olyan régóta, hogy a teljes hullámvasutat bejárta már, többször - az összes magaslatot és mélypontot ismeri: nagyon akarom; talán mégsem kéne ha ennyire nehéz; feladtam; mégsem tudom feladni; szeretném, de biztos oka van, hogy nem lehet; négyszer próbáltuk, több veszteséget nem bírunk ki; a kapcsolatunkat is veszélybe sodorja ez az egész; mégsem szeretnék, mert nem vesztem el emiatt a férjem; legalább itt vagyunk egymásnak; mégis szeretnénk, mindketten, teljes szívből; itthon már nem tudnak segíteni; talán a Sors igazítja ezt; stb. Végül külföldre indultak szerencsét próbálni, egy közeli országba, ahol a petesejt-adományozás legális és el is végzik a beültetést. Mindent elrendeztek. Előző nap Natasa, a virgonc kiskutya elszökött és átszaladt az úton, Galina utána... Az autós legalább hetvennel jött a harmincas táblánál. Galina átrepült a szélvédőn, elrepedt a nyakcsigolyája, betört a feje. Éppen hazaérkező férje fogta meg Natasát és fedezte fel, hogy a közeli balesetben az ő párja fekszik az úttesten eszméletlenül. Galina egy hónapja nyakvédőt visel és élénk levelezést folytat a rendőrséggel, ahol megállapították, hogy ő a hibás.

Lassan sétálunk a hóban, nagyokat hallgatunk.
- Az orvos azt mondta, írjam be a naptáramba azt a napot, mint második születésnapot, mert akit így ütnek el, szinte soha nem éli túl...hogy ez az új születésnapom. Már megint megúsztam, de minek??
Hallgatok. Kitörésében nincs semmi patetikus önsajnálat, halkan és józanul beszél, egy ilyen mondat tőle így még döbbenetesebb hatást kelt.
- Minden elúszott. Az orvos, a szálloda, az egész lehetőség... Semmit nem kapunk vissza és szóba sem fognak állni velem, amíg fel nem épülök....és tudod, ezek után...valahogy kezdek mindenben jeleket látni, ez része a túlélési mechanizmusnak azt hiszem... Mintha meghalt volna bennem pont az a részem, aki annyira akarta azt a babát. Úgy értem, minek kell még történnie, hogy felfogjam, nekem nem lehet gyerekem?
Közben szeretettel terelgeti Natasát. Eszébe sem jut őt hibáztatni.
- Ő is olyan, mint egy gyerek.... - mosolyodik el. - Ők olyanok mint a gyerekek, és nem akarnak soha rosszat és ezt senki nem láthatta előre, ebben az egész helyzetben annyi tényező és változó volt, hogy nem is próbálom megkeresni az okát... De tény, hogy letettem róla [a babáról]. Megint. Minek küszködünk itt? Hogy lesz ennek végül vége?

Galina ugyanabban a cipőben jár, mint sok százezren. Felületi megítélés szintjén ő is csak egy a gyermektelen harmincasok közül, aki nem mindenkinek árulja el, micsoda hosszú és rögös ösvényt tapos, milyen akadályokon bukfencezik át. Minden történet egyedi és a maga módján megható, megérinthet és megszólíthat. Ezért is érdemes óvatosan bánni az ítéletekkel. A "megmondással". A jobban tudással. El sem tudom képzelni, mit érezhet most. Csak hallgatok és mellette vagyok. Kap egy ölelést. Aztán lassan hazasétálunk, ők jobbra, mi balra - egy nő és egy kiskutya mindkét irányba. Nagyon sok ilyen történet van a zsákomban. Elteszem ezt is közéjük, de előtte még melegében ide kanyarítottam.