Eltelt a nyár, gyűlnek a fecnik, cetlik, feljegyzések, gondolatok; beszélgetések dirib-darabjai visszhangoznak a fejemben és kis lelkifurdalással azon agyalok, hogy vajon ez a blog-dolog is olyan volt-e, hogy belefogtam aztán lankadt a lelkesedés és árván hagytam. De nem. A folyamatnak még messze nem látni a végét, csak közben rájöttem, hogy mit nem tudok annyira jól csinálni itt. Jó lenne másképp szerkeszteni, jó lenne, ha minden fül alá folyamatosan új lapokat lehetne beilleszteni tetszőleges sorrendben, de eszemben sincs a szolgáltatót megszólni, hiszen ez csak egy dolog és ők aztán nem tehetnek róla, hogy én igazából ilyen dolgok terén funkcionális analfabéta vagyok. Igazából a szerkezeti frusztrációk nem szabnak komolyan gátat a folytatásnak, és az sem, hogy egyedül írogatok itt, mert látom, hogy milyen sokan olvassák, engem is meglep. Valahogy pont az bénít meg kicsit, hogy mennyi minden szorult be ebbe a témába, ki-nem-zárásos alapon, mindig minden egyedi történet egyben sok mindenki más története is mégis csak a Tiéd is, szívvel-joggal. Ideje lenne kicsit ráncba szedni a sok-sok mesét, gondolatot, felismerést, nevetést és sírást, hangos panaszt és csendes beletörődést, a szeretet megnyilvánulásait, az önzetlenségét, az odaadásét, a tudattalan reakciókat és a tudatos védekezéseket, a fájdalmas és örömteli emlékezéseket, mindent amit Ti adtok, ajándékoztok.
Ma kora reggel a parkban járva, ködfoltok között kiszökő napfényben, kertészeket láttam. Az újabban egyre szorgalmasabban hulló avart gereblyézték, ki-ki a maga kis darabját, négyzethálósan haladva. Megálltam bámészkodni az egyik korosodó kertész hölgytől nem messze, aki nagy lendülettel, egy ifjonc frissességével húzta kupacba a leveleket. És arra jöttem rá, hogy ezt itt sem lehet másképp csinálni. Ha ő felnézne, és látná mekkora a park, hogy milyen irdatlan méretű a terület (sepregetés szemszögéből nézve) és milyen rengeteg fa van, hogy millió és millió levél van még amit össze kell húzni majd, és millió és millió ami még le sem hullott, ráadásul mindez évente ismétlődik, akkor egyáltalán nem biztos, hogy megmaradna a lendülete. Ehelyett ő azt az egy fát látta, azt a darabka parkot, azt a kupac levelet, és közben mosolygott.
Ma kora reggel a parkban járva, ködfoltok között kiszökő napfényben, kertészeket láttam. Az újabban egyre szorgalmasabban hulló avart gereblyézték, ki-ki a maga kis darabját, négyzethálósan haladva. Megálltam bámészkodni az egyik korosodó kertész hölgytől nem messze, aki nagy lendülettel, egy ifjonc frissességével húzta kupacba a leveleket. És arra jöttem rá, hogy ezt itt sem lehet másképp csinálni. Ha ő felnézne, és látná mekkora a park, hogy milyen irdatlan méretű a terület (sepregetés szemszögéből nézve) és milyen rengeteg fa van, hogy millió és millió levél van még amit össze kell húzni majd, és millió és millió ami még le sem hullott, ráadásul mindez évente ismétlődik, akkor egyáltalán nem biztos, hogy megmaradna a lendülete. Ehelyett ő azt az egy fát látta, azt a darabka parkot, azt a kupac levelet, és közben mosolygott.
