"Ki segíthet másokon?"
Ilkával meglepetés-szerű randevúnk kicsit sem volt feszengős. "Szakmai" csevegésnek indult és én nagy örömmel kavargattam a sziruppal felvidított fantáziaízű limonádémat. Ilka dúlaként tevékenykedik, vagyis "várandósság, szülés-születés és gyermekágy körüli segítőként", ha most megelégszünk a rövid definícióval. Találkozásunk egyik célja az volt, hogy kiderítsem: egy ilyen tapasztalt, tüneményes, rendíthetetlenül nyugodtnak tűnő, két lábbal a földön álló négy gyermekes anyuka és hivatásos segítő mit gondol arról, hogy egy néha (sokszor) bizonytalan, időnként a talajtól elrugaszkodó, álmodozó, idealista, gyermektelen nőszemély [a blogger] segíthet-e másoknak valamiképp, ugye. Merthogy egyes dúlaképzések (van belőlük rengeteg, a dúlaság olyan mint sok más szegmense a segítő hivatásoknak; még el sem ismerték a létezése tényét, de már nagyon árnyalt a különböző iskolák közti különbség, sokszínű az egyet-nem-értés zászlója és hiába közös az ügy, nagyon különböző tud lenni az, ki mit gondol jónak) szóval egyes helyen kikötik, hogy csak akkor lehetsz dúla, ha már szültél (minimum) egy gyereket.
- Én nem tudom, ez miért lenne feltétel. - nézi teáját Ilka elgondolkozva. - Végül is az egészségügyi rendszerben nem csak az gyógyíthat bármilyen gondot, aki már átesett rajta.
Ezt egy kicsit továbbviszem fejben, végigpörgetem, hogy feltétel lenne: csak olyat gyógyíthatsz amin már átestél. A sebészek is érdekesen néznének ki, de én inkább akkor kuncogok jót, amikor eszembe jutnak a pszichiáterek... - Viszont ott ugye senki nem kérdőjelezi meg a hozzáértésüket. A rendszerben és a társadalomban is mindenhatók a doktorok... Mindegy mennyi idős egy ember, amikor orvos elé kerül, visszamegy kicsi gyerekbe és aszerint viselkedik.
Ezen egy darabig elrágódunk, a regresszión és azon, hogy ez miért fura/érdekes/ijesztő/természetes. De most nem ez a fő témánk.
- Én arra gondoltam, hogy talán még időnként előny is lehet, hogy nem azon az egy vagy kettő (vagy három vagy négy) élményen keresztül szűröm a kismama megéléseit és a teendőket, amik velem történtek. Ha valaki átesik egy olyan szülésen, ami rémálom-szerű a számára, ijesztő, fájdalmas, vagy csak egyáltalán nem úgy sült el, ahogy ő tervezte, de akár gyönyörű és felemelő élményen, akkor ez óhatatlanul (és természetesen) befolyásolni fogja a hozzáállását... Nem tudunk annyira elvonatkoztatni a saját élménytől, hogy kizárjuk de ez így teljesen oké. Ám talán nem baj, ha van olyan segítő, aki teljes egészében a másikra tud figyelni olyan szempontból, hogy a saját hihetetlenül meghatározó élményei nem vonatkozási pontok.
- Hát ez biztos így van. - veszi át a szót Ilka. - Most, hogy belegondolok... Mondjuk nekem is amúgy vannak néha ilyen gondolataim, hogy tudok-e jól segíteni, az én problémám is volt például, hogy még nem voltam jelen más szülésénél, és akkor lehetek-e dúla. Sokáig küszködtem ezzel. Mert az emberek ugye rögtön ezt kérdezik (már ha egyáltalán megértik, mi a dúla), hogy akkor én ugye ott vagyok szüléseknél... És aztán ezen így túltettem magam, mert hát te tudod, hogy ez annyira nem csak erről szól. Úgyhogy ezt válaszoltam én is másoknak, hogy azon kívül még mi mindenben segíthet egy segítő tanácsadással, gyakorlati, sokszor fizikai módon; azzal, hogy meghallgatja, és meg is hallja amit a kismama mondani akar, hogy odafigyel az egész családra... Az emberek annyira ki vannak hegyezve a szülésre. Pedig négy gyerek után elmondhatom, hogy a neheze csak utána jön. Amikor ott az a gyerek, hirtelen mindenki élete felborul... És erre ugye tabu felkészíteni az embereket.
Megkérdem, ezt hogy érti.
- Hát én nagyon negatív figurának számítok, amolyan "vészmadárnak", ha erről próbálok mesélni. Ha a nehézségekre próbálom kicsit felkészíteni a családot, hogy ne érje őket váratlanul. Nem azért, hogy mert csak nehézség van benne, de bizony az is, bőven...felkészületlenül jobb nekivágni? Vagy jobb tudni, hogy nem lesz minden olyan, mint a pelenka-reklámok. A kacarászó baba és a kisimult, mosolygós, cingár anyuka egy makulátlan lakásban...na ne erre számítsanak, mint általános állapotra. De általában erről hallani sem akarnak. Mindenkinek a szülés lebeg a szeme előtt és nagyon fontos az is, persze... De az lezajlik és utána...ott lesz egy gyerek, vagy kettő rögtön [ikrei vannak] akiről egész életen át gondoskodni kell.
- Szóval én túltettem magam azon a görcsön, hogy segíthetek-e, ha még nem voltam jelen szülésnél. - kanyarodik vissza az eredeti gondolatmenetéhez. - Hiszen ez teljesen abszurd kérdés, hogy tudok-e segíteni. Persze, hogy tudok. És amikor elengedtem ezt a dolgot, sokkal jobban éreztem magam.
Belemerülünk egy-egy történetbe, vissza-visszakanyarodva az eredeti témánkhoz. Ki mondhatja meg másnak, hogy mi a feltétele annak, hogy segítsen? Milyen okokból? Érdekes kérdések. Jól odafordulni, a másikra figyelni, az ő igényeit, félelmeit, elvárásait és elképzeléseit ítéletek nélkül, véleményekkel csínján bánva előtérbe helyezni... Szeretettel elfogadni az egész családot, odafigyelni mindenkire egy kicsit, mert bizony ez egy sokszereplős történet. Ennek milyen feltételrendszere van?
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
"Én vagyok maga a sikertörténet!"
Tegnapi hiperédes cukrászdás beszélgetésünk Venkával 4 órásra nyúlt és magában foglalt egy desszert utáni rendes vacsorát is, indiai fűszerekkel és jókora röhögésekkel. Venkát munka okán ismertem meg, és habár hosszú ideig tűnt zárkózottnak, az eredetisége, őszintesége, visszaható humora és nyugalma mindig nyilvánvaló tartozékai voltak. Soha nem játszik szerepeket és ez ritka kincs manapság; jobbról is, balról is megcsodálom sokszor a teljesen valódi jelenlétét. Egyre többet beszélgetünk családi dolgokról. Fiatal harmincas, aki gimnazistának néz ki és egy idős nénike bölcsességének szavai szaladnak ki a száján mindenfajta sallang és ciráda nélkül. Nincs gyereke.
- Ismerősök szokták így kérdezni [miért nincs gyerekem], de ez így az ő dolguk, nem az enyém. - mondja olyan nyugalommal, amitől kiesik a fűszeres naan a kezemből. - Ahogy azt is kérdezik, hogy például miért nem megyek külföldre. És ez sem rólam szól. Ami engem illet, én úgy gondolom, hogy külföldön is és bárhol máshol én lennék, ugyanolyan nehézségekkel, megélésekkel, bárhol. Mert én én vagyok és hurcolom magammal az énségemet... (mosoly). Barátnőmmel azon szoktunk vigyorogni, hogy már rég a második gyereknél kellene tartanunk statisztikailag. De hogy a statisztika, az egy dolog. Mellette itt van egy ember, jelen esetben én, aki ezzel a családfelépítéssel, ilyen mintával, ilyen habitussal rendelkezik és ha ugyanezt a szűk környezetet kapom ki bárhol máshol, akkor ugyanez lenne máshol is, máskor is. A statisztikák nem számolnak az emberrel.
Bele-belekérdezek, mert nagyon érdekes ez az áthatolhatatlan és őszinte, gyermeki nyugalom. Kiderül azért, hogy őt is ki lehet hozni a sodrából...
- Igazából anyám a múlt nyáron egyik este írt le teljes egészében, mindent amit csinálok, pár mondatba sűrítve. Azzal, hogy nekem már férjem és másfél gyerekem kellene, hogy legyen, meg olyan állásom, amivel jó nyugdíjat gyűjtögetek, meg valamire való GYES-t a következő gyerekre... Hihetetlenül megbántódtam. Kábé mindent semmibe vett és pirossal aláhúzott ezzel, mindent ami vagyok, amit elértem, az egész életemet, ahogy élek, amit csinálok, amit szeretek... A kukába dobta mindet. A felvetése szerint gyakrolatilag semmit sem csinálok jól (nevetés). Akkor én elkezdtem bömbölni, ő meg szépen otthagyott. Szerintem máig sem fogta fel, milyen volt ez nekem. Igazából arra jöttem rá, hogy micsoda felszabadító tényező volt ez a beszélgetés, de komolyan. - itt nyelem félre a mangóitalt, bután nézek rá. Ő láthatóan élvezi a helyzetet, végül megkönyörül rajtam és magyarázatot fűz hozzá.
- Már mindent teljesen elrontottam [szerinte], úgyhogy azt tehetek, amit akarok! Mivel visszacsinálhatatlan az egész; az, hogy hozzam a koromnak megfelelő statisztikai férjet és 1,2 gyereket, innentől bármi, amit csinálok, csak jobb lehet... - vidáman hunyorít. - Nem kell azzal küzdenem, hogy megfeleljek, bármit megtehetek, mondom, ez a reménytelen esetek szabadságának öröme. Látod? Én vagyok a sikertörténet... :)
Ilkával meglepetés-szerű randevúnk kicsit sem volt feszengős. "Szakmai" csevegésnek indult és én nagy örömmel kavargattam a sziruppal felvidított fantáziaízű limonádémat. Ilka dúlaként tevékenykedik, vagyis "várandósság, szülés-születés és gyermekágy körüli segítőként", ha most megelégszünk a rövid definícióval. Találkozásunk egyik célja az volt, hogy kiderítsem: egy ilyen tapasztalt, tüneményes, rendíthetetlenül nyugodtnak tűnő, két lábbal a földön álló négy gyermekes anyuka és hivatásos segítő mit gondol arról, hogy egy néha (sokszor) bizonytalan, időnként a talajtól elrugaszkodó, álmodozó, idealista, gyermektelen nőszemély [a blogger] segíthet-e másoknak valamiképp, ugye. Merthogy egyes dúlaképzések (van belőlük rengeteg, a dúlaság olyan mint sok más szegmense a segítő hivatásoknak; még el sem ismerték a létezése tényét, de már nagyon árnyalt a különböző iskolák közti különbség, sokszínű az egyet-nem-értés zászlója és hiába közös az ügy, nagyon különböző tud lenni az, ki mit gondol jónak) szóval egyes helyen kikötik, hogy csak akkor lehetsz dúla, ha már szültél (minimum) egy gyereket.
- Én nem tudom, ez miért lenne feltétel. - nézi teáját Ilka elgondolkozva. - Végül is az egészségügyi rendszerben nem csak az gyógyíthat bármilyen gondot, aki már átesett rajta.
Ezt egy kicsit továbbviszem fejben, végigpörgetem, hogy feltétel lenne: csak olyat gyógyíthatsz amin már átestél. A sebészek is érdekesen néznének ki, de én inkább akkor kuncogok jót, amikor eszembe jutnak a pszichiáterek... - Viszont ott ugye senki nem kérdőjelezi meg a hozzáértésüket. A rendszerben és a társadalomban is mindenhatók a doktorok... Mindegy mennyi idős egy ember, amikor orvos elé kerül, visszamegy kicsi gyerekbe és aszerint viselkedik.
Ezen egy darabig elrágódunk, a regresszión és azon, hogy ez miért fura/érdekes/ijesztő/természetes. De most nem ez a fő témánk.
- Én arra gondoltam, hogy talán még időnként előny is lehet, hogy nem azon az egy vagy kettő (vagy három vagy négy) élményen keresztül szűröm a kismama megéléseit és a teendőket, amik velem történtek. Ha valaki átesik egy olyan szülésen, ami rémálom-szerű a számára, ijesztő, fájdalmas, vagy csak egyáltalán nem úgy sült el, ahogy ő tervezte, de akár gyönyörű és felemelő élményen, akkor ez óhatatlanul (és természetesen) befolyásolni fogja a hozzáállását... Nem tudunk annyira elvonatkoztatni a saját élménytől, hogy kizárjuk de ez így teljesen oké. Ám talán nem baj, ha van olyan segítő, aki teljes egészében a másikra tud figyelni olyan szempontból, hogy a saját hihetetlenül meghatározó élményei nem vonatkozási pontok.
- Hát ez biztos így van. - veszi át a szót Ilka. - Most, hogy belegondolok... Mondjuk nekem is amúgy vannak néha ilyen gondolataim, hogy tudok-e jól segíteni, az én problémám is volt például, hogy még nem voltam jelen más szülésénél, és akkor lehetek-e dúla. Sokáig küszködtem ezzel. Mert az emberek ugye rögtön ezt kérdezik (már ha egyáltalán megértik, mi a dúla), hogy akkor én ugye ott vagyok szüléseknél... És aztán ezen így túltettem magam, mert hát te tudod, hogy ez annyira nem csak erről szól. Úgyhogy ezt válaszoltam én is másoknak, hogy azon kívül még mi mindenben segíthet egy segítő tanácsadással, gyakorlati, sokszor fizikai módon; azzal, hogy meghallgatja, és meg is hallja amit a kismama mondani akar, hogy odafigyel az egész családra... Az emberek annyira ki vannak hegyezve a szülésre. Pedig négy gyerek után elmondhatom, hogy a neheze csak utána jön. Amikor ott az a gyerek, hirtelen mindenki élete felborul... És erre ugye tabu felkészíteni az embereket.
Megkérdem, ezt hogy érti.
- Hát én nagyon negatív figurának számítok, amolyan "vészmadárnak", ha erről próbálok mesélni. Ha a nehézségekre próbálom kicsit felkészíteni a családot, hogy ne érje őket váratlanul. Nem azért, hogy mert csak nehézség van benne, de bizony az is, bőven...felkészületlenül jobb nekivágni? Vagy jobb tudni, hogy nem lesz minden olyan, mint a pelenka-reklámok. A kacarászó baba és a kisimult, mosolygós, cingár anyuka egy makulátlan lakásban...na ne erre számítsanak, mint általános állapotra. De általában erről hallani sem akarnak. Mindenkinek a szülés lebeg a szeme előtt és nagyon fontos az is, persze... De az lezajlik és utána...ott lesz egy gyerek, vagy kettő rögtön [ikrei vannak] akiről egész életen át gondoskodni kell.
- Szóval én túltettem magam azon a görcsön, hogy segíthetek-e, ha még nem voltam jelen szülésnél. - kanyarodik vissza az eredeti gondolatmenetéhez. - Hiszen ez teljesen abszurd kérdés, hogy tudok-e segíteni. Persze, hogy tudok. És amikor elengedtem ezt a dolgot, sokkal jobban éreztem magam.
Belemerülünk egy-egy történetbe, vissza-visszakanyarodva az eredeti témánkhoz. Ki mondhatja meg másnak, hogy mi a feltétele annak, hogy segítsen? Milyen okokból? Érdekes kérdések. Jól odafordulni, a másikra figyelni, az ő igényeit, félelmeit, elvárásait és elképzeléseit ítéletek nélkül, véleményekkel csínján bánva előtérbe helyezni... Szeretettel elfogadni az egész családot, odafigyelni mindenkire egy kicsit, mert bizony ez egy sokszereplős történet. Ennek milyen feltételrendszere van?
2013 május
--------------------------------------------------------------------------------------------------------
"Én vagyok maga a sikertörténet!"
Tegnapi hiperédes cukrászdás beszélgetésünk Venkával 4 órásra nyúlt és magában foglalt egy desszert utáni rendes vacsorát is, indiai fűszerekkel és jókora röhögésekkel. Venkát munka okán ismertem meg, és habár hosszú ideig tűnt zárkózottnak, az eredetisége, őszintesége, visszaható humora és nyugalma mindig nyilvánvaló tartozékai voltak. Soha nem játszik szerepeket és ez ritka kincs manapság; jobbról is, balról is megcsodálom sokszor a teljesen valódi jelenlétét. Egyre többet beszélgetünk családi dolgokról. Fiatal harmincas, aki gimnazistának néz ki és egy idős nénike bölcsességének szavai szaladnak ki a száján mindenfajta sallang és ciráda nélkül. Nincs gyereke.
- Ismerősök szokták így kérdezni [miért nincs gyerekem], de ez így az ő dolguk, nem az enyém. - mondja olyan nyugalommal, amitől kiesik a fűszeres naan a kezemből. - Ahogy azt is kérdezik, hogy például miért nem megyek külföldre. És ez sem rólam szól. Ami engem illet, én úgy gondolom, hogy külföldön is és bárhol máshol én lennék, ugyanolyan nehézségekkel, megélésekkel, bárhol. Mert én én vagyok és hurcolom magammal az énségemet... (mosoly). Barátnőmmel azon szoktunk vigyorogni, hogy már rég a második gyereknél kellene tartanunk statisztikailag. De hogy a statisztika, az egy dolog. Mellette itt van egy ember, jelen esetben én, aki ezzel a családfelépítéssel, ilyen mintával, ilyen habitussal rendelkezik és ha ugyanezt a szűk környezetet kapom ki bárhol máshol, akkor ugyanez lenne máshol is, máskor is. A statisztikák nem számolnak az emberrel.
Bele-belekérdezek, mert nagyon érdekes ez az áthatolhatatlan és őszinte, gyermeki nyugalom. Kiderül azért, hogy őt is ki lehet hozni a sodrából...
- Igazából anyám a múlt nyáron egyik este írt le teljes egészében, mindent amit csinálok, pár mondatba sűrítve. Azzal, hogy nekem már férjem és másfél gyerekem kellene, hogy legyen, meg olyan állásom, amivel jó nyugdíjat gyűjtögetek, meg valamire való GYES-t a következő gyerekre... Hihetetlenül megbántódtam. Kábé mindent semmibe vett és pirossal aláhúzott ezzel, mindent ami vagyok, amit elértem, az egész életemet, ahogy élek, amit csinálok, amit szeretek... A kukába dobta mindet. A felvetése szerint gyakrolatilag semmit sem csinálok jól (nevetés). Akkor én elkezdtem bömbölni, ő meg szépen otthagyott. Szerintem máig sem fogta fel, milyen volt ez nekem. Igazából arra jöttem rá, hogy micsoda felszabadító tényező volt ez a beszélgetés, de komolyan. - itt nyelem félre a mangóitalt, bután nézek rá. Ő láthatóan élvezi a helyzetet, végül megkönyörül rajtam és magyarázatot fűz hozzá.
- Már mindent teljesen elrontottam [szerinte], úgyhogy azt tehetek, amit akarok! Mivel visszacsinálhatatlan az egész; az, hogy hozzam a koromnak megfelelő statisztikai férjet és 1,2 gyereket, innentől bármi, amit csinálok, csak jobb lehet... - vidáman hunyorít. - Nem kell azzal küzdenem, hogy megfeleljek, bármit megtehetek, mondom, ez a reménytelen esetek szabadságának öröme. Látod? Én vagyok a sikertörténet... :)
2012 december
2 dolog jutott eszembe a bejegyzésről:
VálaszTörlés1. nekem is volt ilyen beszélgetésem édesanyámmal, diploma, férj, gyerek kapcsán. És én is sírva, de megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ez egyféle életmód és van vagy ezer másik, és hogy lássa meg, hogy nekem mennyi mindenem VAN!!!!
2. külföld: teljesen egyet értek. én kijöttem, másfél éve élek Barcelonában. Imádom, jó döntés volt, de magamat ide is hoztam:)))
még annyit, hogy nemrég találtam meg ezt a blogot, és nagyon köszönöm:))
Kedves Poppy!
TörlésNagyon örülök, hogy hasznát látod a blognak és kérlek bármikor oszd meg velünk a saját gondolataidat! Az, hogy egyáltalán beszélünk erről és megértjük, hogy rengeteg más ember is küszködik, tesz-vesz, igyekszik, megakad vagy halad ugyanebben a csónakban, önmagában is jó, mert valamiért ez nagyon kevés helyen kerül úgy rendesen megbeszélésre; a fenti példa pedig mutatja, hogyan kerül néha mégis asztalra a téma... Ha azzal bárkinek jót teszek, hogy leírom a gondolataimat és tapasztalataimat, akkor már megérte! :)
Szeretettel,
Zsuzsi