Hogyan?

Hogyan tennéd fel a “hogyan” kérdését, milyen kontextusban, milyen folytatással? Hány irányba lehetne elmozdulni? Itt és most így kérdezek: hogyan válik valaki szülővé? Úgy, hogy szül egy vagy több gyermeket? Nyilvánvalóan nem, hiszen a szülők fele ezt soha nem teszi.  Milyen szép is a mi anyanyelvünk, hogy szülőknek nevezi az édesapákat is, akik (a valóság fizikai síkján) maguk sosem szülnek. Ha ennek a kritériumnak oly sokan – természet-adta keretek közt, természetesen – nem felelnek meg, mégis mi tesz valakit szülővé? Szülővé válhatunk pillanatokra és egy életre is, és ennek megint nincs feltétlenül köze a saját gyermekhez. A gondoskodás, az odafordulás, a kritika nélküli elfogadás, a türelemmel hallgatás adományát ajándékozhatjuk bárkinek, bármikor. Benne lehet simogatásban, kézfogásban, mosolyban, meghatott büszkeségben, fejcsóválásban, kacsintásban, ölelésben. A másik kérdés, ami a legtöbb beszélgetőtársamat foglalkoztatja, és a “hogyan” kötélpályáján indítanám most itt útjára, az a “hogyan szülő aki szülőnek nevezi magát.” 



Azok a szülők, akiket én ismerek, szinte mindig a legjobbat akarják a gyermekeiknek. A különbséget én abban látom, hogyan próbálják meg az adott jót átadni nekik, megértetni velük, megmutatni nekik, átruházni rájuk, beléjük táplálni... Annyira nagy itt a sokféleség; ahogy már évtizedekben mérhető, mióta figyelem a szülőség, a gyerekség, a családi történetek kanyargásának különböző aspektusait, ahogy kitágulnak a történetek, ahogy változnak hozzáállások, ahogy sokszor a teljes kép átrendeződik pillanatok alatt, ahogy új szereplők lépnek a színre és mások elköszönnek, folyamatos áramlásban és sodrásban, az egyetlen dolog amit biztosan tudok: mindenki másképp csinálja. :) És a legtöbben meggyőződéssel hiszik, hogy az valamiképpen jó, amit tesznek. (Nyilván, különben miért tennék?) Az a “hogyan”, az a mód, amit ők választanak, az az övék. Lehet, hogy az ő szüleiké volt, vagy nagyszüleiké volt, de most már, a jelenben, az övék. Megfigyeltem azt is, hogy azok a szülők akik a többiek szülői döntéseit és módszereit a ropogós kritikusság keretein belül kezelik, akik a sajátjuk kizárólagosságát szorgalmazzák, ők rendszerint azok az emberek, akik legkritikusabbak velem szemben is, a puszta ténnyel kapcsolatban, hogy nekem nincs. Elfogadom azt, hogy ők hisznek, valamiért hisznek “az egyetlen jó út” jelenségében, és (e hozzáállás természetéből fakadóan ugye) ők nem fogadják el az én “sokféle jó út is lehet” hitvallásomat. Erre egy nem olyan régen lezajlott beszélgetés során jöttem rá és üdítő volt a felfedezés. Sokkal jobb, ha végre megértjük a másikat; miután én (azt hiszem, valamennyire) megértettem azt az anyukát, aki nagy igyekezettel próbált meggyőzni arról, hogy egy helyes út van, egyszeriben sokkal érdekesebbé vált az egész beszélgetés. Lám, megint tanultam valamit. A következő gondolatok nem a sajátjaim, hanem ismét gyűjtögettem egy kicsit; azért most húzom elő őket a türelem-tarisznyából, mert úgy gondolom, valamiképp ide tartoznak. Ismét, a teljesség igénye nélkül, szeretettel.



“Ha egy kicsit is túl tudsz tekinteni a ma elfogadott, de a történelemben nagyon kis ideje és földrajzilag elég szűk területen jelenlévő  minicsalád-modellen, akkor a család, a gyermekség és szülőség dimenziója is automatikusan kitágul.”



“...azt nem értem, ha az egyetlen elfogadott formátum az a fajta család, amit ma mindenki forszíroz, akkor miért nem működik jobban...? Egy darabig én is megszállottan ragaszkodtam ehhez, egyetlen helyes útnak láttam, de így, hogy másképp alakult, rá kellett ébrednem, hogy az általam ismert szülőkhöz nem hasonlítva magamat én is rengeteget adhatok.”



“Tudod, amikor úgy néznek rám [az iskolában] és sokszor hangosan ki is mondják, hogy ‘mit tudsz te, hiszen nem vagy szülő...’. És közben figyelem a szülőket, ahogy olyan sokféle-képpen bántják a gyerekeiket, ahogy a szárnyaikat nyesegetik módszeresen, ahogy minden a gyerkőcökön csattan, hiszen olyan könnyű és kéznél levő célpontok ők...ahogy egy félresikerült kapcsolat nem végiggondolt melléktermékévé halványul a leggyönyörűbb dolog [a gyermek], amit létre hoztak, ahogyan ide-oda rángatják, egymás ellen felhasználják, játszmák bábujává teszik a kincseiket... És ilyenkor, tudod ilyenkor jövök rá, hogy mennyi dolgom van nekem. Akkor is, ha semmit sem tudok arról, amit ők tudnak. Persze rengeteg jó példát is látsz, gyönyörű, meghitt és alázattal eltöltő pillanatokat amik a szülők és gyerekek között történnek. Nem mondom én, hogy ők nem csinálják jól... Soha nem mondanék ilyet. Különben is, hogy jönnék én ahhoz...?”



“Tudod, ma este elmegyek bulizni, megismerkedem valakivel és hopp, holnaptól szülő vagyok, ott egy baba a hasamban. Ez tenne engem szülővé? Én nem gondolom azt, hogy kevesebbet tudnak nálam, akik már így vagy úgy szülők, nekik miért olyan fontos, hogy én kevesebbet tudok? Igazából kiről szól ez az egész?”



“Valamiért, hiába mondja az én összes kedves, drága, haladó szellemű, nyitott és megértő - gyerekes - barátom, ismerősöm és családtagom, hogy ‘nem az számít’ meg hogy ‘ma már azért ez nincs így, senki nem gondolja, hogy így nem élhetsz teljes életet’, szerintem mélyebben gyökerezik ez az egész mint ahogy ők fel tudják fogni. Van ez a képzeletbeli űrlap, amin van egy csomó kérdés az életről, oké...? No, ha ott ki van pipálva a gyerek, akkor rengeteg egyéb kérdés fel sem merül, nem kérdeznek rá az életed értelmére, meg arra, hogy mi a célod meg ilyesmi, mert ott pipa van, ezért már ugorhatsz is a végére, nem kell végigküzdened magad millió keresztkérdésen, nem kell már úgy bizonyítanod a világnak, mintha az a rublika üres lenne... [nevetés] Nem tudom, ennek amit most mondtam, volt-e értelme. Az egésznek semmi köze ahhoz, mennyire vagy jó szülő. Ha már van gyereked, akkor már megkaptad a zöld kártyát és kész. Egész más kategória és elbírálás alá esik akinek nincs. Ez csak a van/nincs kérdése, nem bármilyen minőségé.”