Elizabeth Gilbert Commited (Hűség) című könyvének kétharmadánál fog bele saját gyermektelenségén keresztül a téma körbejárásába, a teljesség és a szakértőség leheletnyi igénye nélkül. Olyan érdekes szempontokat vet fel, hogy csak ámultam és bámultam. Igazából főleg azért beszélget erről az olvasóval, mert szerinte a kapcsolat hivatalossá tétele (házasság) és a gyermekvállalás sok-sok szállal egymáshoz font kérdések. (A történelem során sokszor éppen a gyermek maga volt a házasság oka, így vagy úgy.) Mióta a modern világ születés-szabályozása megengedi - nyilvánvalóan most főleg a nyugati társadalmakról van szó - azóta Gilbert szerint az egész téma három kritikus kérdés köré rendeződik: "mikor", "hogyan" és "legyen-e egyáltalán". Szerinte rengeteg kapcsolat olyan meghatározó eleme a gyermekvállalás témája, ami tönkre is teheti a párkapcsolatot - ahogy ezt saját maga is megtapasztalhatta.
Gilbert jónéhány nőismerősét is megszólaltaja, egy színes palettát elénk tárva arról, ki hogyan vélekedik az anyaságról, szülőket és gyermekteleneket vegyesen, csak hogy érzékeltesse, mennyire nincs jelen semmiféle minta a hozzáállásban, trendekben, vélekedésekben megbánásokban és örömökben. Úgy tűnik (innen nézve) hogy mivel a jelen szeretettel teli és harmonikus kapcsolatában a gyermek-kérdés teljességgel tisztázott és mindenkit elégedettséggel tölt el, a hatalmas megkönnyebbülés mellett meghozta azt a lehetőséget is számára, hogy kényelmesen megszemlélje a gyermektelenség jelenségét. Azelőtt - ahogy maga is írja - valahogy soha nem remélte, hogy ha önszántából nem akar gyereket, akkor is "jut neki is egy társ hosszútávon egy férfi képében az elvárások nélkül, hogy gyereket szüljön." Még mindig képtelen elhinni, hogy ekkora szerencse érte. Ennyire mélyen, szövet-szinten beivódva létezik a mi társadalmunkban is a szerelem-házasság-gyerekvállalás kötelező hármasa? De most nem ez a témánk... :)
Gilbert úgy gondolja, hogy a "kötelező anyaság alól felszabadulva" azzá válhat akinek neki lennie kell: egy sokoldalú nagynénivé. Ez, saját bevallása szerint egy csodálatos szerep, ami egy sor fantasztikus, hasonló (jó)sorsú nő sorába emeli őt. Íme egy döbbenetes tény, amit a kapcsolatok feltérképezésének munkája közben fedezett fel: hogyha az emberiség összes a Földön valaha létező kultúráját az összes kontinensen, a teljes jegyzett történelem összes társadalmi rendszerében áttekintjük, tartósan és állhatatosan 10% körül mozog a mindenkori társadalmakban a gyermektelen nők száma. Ez a szám lehet sokkal magasabb - és általában magasabb is, - de soha, semmilyen körülmények között nem alacsonyabb. Vagyis mindig, minden közösségben van egy masszív, 10 százalékos nőnemű populáció, akiket Elizabeth "társadalmi nagynéniknek" nevez és szerinte ez a szerepkör ugyanolyan fontos és szükséges a közösségek fenntarthatósága szempontjából mint a többi, hiszen a "nagynénik" olyan kapacitással bírnak, úgy tudnak mások segítségére sietni, ahogy senki más. Hm. Ez szöges ellentétben áll azokkal a szintén húsba vágó beültetett mémekkel, amik szerint az ilyen nők kevésbé nők, természetellenesek, önzőek vagy értéktelenek. Sokan ezen nők közül nyíltan vállalták a saját döntésüket annak ellenére, hogy időnként és legalább részben a társadalom szélére sodorta őket és "vénlánynak", "nyomoréknak" vagy "egocentrikusnak" nevezték őket. Természetesen sokan vannak azok is, akik hajadonság, meddőség, betegség, vagy más okok miatt nem váltak anyává, például mert a háborúk alkonyán már nem maradt elég párként választható férfi... Bármi is az oka, a gyermektelenség nem olyan "modern hóbort", ahogyan sokan gondolják. Gilbert odáig elmegy a cseppet sem bántó, csevegős-teázós elmélkedésben, hogy felvesse: ezek a nők egy evolúciós adaptációnak köszönhetőek. Talán nem csupán teljesen jogos döntés egy nő részéről, hogy nem vállal gyermeket, de esetleg szükséges is. "Mintha az emberi fajnak szüksége lenne nagyobb mennyiségben olyan felelős, lelkes, gyermektelen nőkre, akik a tágabb közösséget támogatják valamilyen formában." A gyermekvállalás és a gyermekek nevelése olyan sok energiát kíván meg egy nőtől, hogy teljesen be tudja szippantani azokat, akik anyává válnak. Lehet, hogy szükségünk van "extra" lányokra, asszonyokra, hölgyekre, nőkre és nénikre akik felhasználatlan sokoldalú erőkkel készen állnak a bevetésre? Akik úgy támogatják a törzset, közösséget, nemzetet ahogyan éppen annak szüksége van rá, multifunkiconálisan és képlékenyen, hathatósan és rugalmasan? A történelem során (noha sokak számára észrevétlenül) a gyermektelen nők mindig komoly szerepet kaptak a társadalomban "amikor felvállalták azok gondozását, akik hivatalosan nem az ő biológiai felelősségük hatókörébe tartoztak - és semmilyen más társadalmi csoport nem tette ezt olyan nagy számban, mint ők. Árvaházakat, iskolákat, kórházakat működtetnek. Bábák és nővérek, apácák és jótevők. Gyógyítanak és ápolnak, tanítanak és sokszor teljesen nélkülözhetetlenné válnak az élet küzdőterén. Néhány esetben szó szerint. (Florence Nightingale-re gondolok.)"
Ezek a gyermektelen nők sokszor semmilyen elismerést nem kapnak. Az önző, frigid, szánalmas jelzők sokkal hamarabb ragadnak rájuk. "Itt egy különösen komisz hagyományos bölcsesség/hiedelem, ami a gyermektelen nőkkel kapcsolatosan cirkulál a társadalomban, és amit muszáj lesz eloszlatnom: azok a nők akik nem szülnek gyereket talán boldogan és módosan élhetnek fiatalabb korukban, de mindenképpen megbánják majd a választásukat amikor öreggé válnak és mind egyedül fognak meghalni, depressziósan és nyomorúságosan." Gilbert szerint erre semmiféle hivatalos bizonyíték nem létezik, vagyis nem lelhető fel erre utaló minta egyetlen elfogadott statisztikai eredmény mentén sem. (Sokkal meghatározóbb faktorok azok amik az egészség és a jólét köré rendeződnek, függetlenül attól, hogy vállalt-e valaki gyermeket sok évtizeddel korábban.)
Az utolsó gondolatkörben Gilbert - aki magát itt Aunti Liz-nek (Liz néninek) nevezi - azt tekinti át, hogy habár valószínű könnyebben felejthető azok emléke akik nem hagynak örököst maguk után, de amíg élnek, pótolhatatlanok. A saját családtörténetében is "egy sor olyan nagyszerű nagynéni szerepel, akik megmentőként jelentek meg kétségbeejtő helyzetekben. Gyakran pont azért mert nem volt gyermekük, magas szintű tanulmányokat folytattak és más javakat is összegyűjthettek, hogy mindezt később életmentő műtétekre, a családi farm megmentésére, vagy olyan gyermekek felnevelésére fordítsák, akiknek édesanyjuk nagyon beteg lett." A saját szerepét is így látja. "Ilyen módon magam is táplálom az életet." - jelenti ki, nagy örömömre. Ezután egy sor híres emberrel zárja a fejezetet, akik vagy maguk is - felelősségük tudatában lévő - gyermektelen nagynénik voltak, mint Jane Austen, vagy szeretetteli, a családot összetartó nagynénik nevelték fel, úgy mint Tolsztoj, a Bronte nővérek, Virginia Woolf, Marcel Proust, John Lennon vagy Coco Chanel, akit Gabrielle nénikéje tanított meg varrni. :)
Jó látni, hogy így, szégyenkezés nélkül, a kulturális normákat józanul átlátva, mindenfajta harag, gerjesztés és ellenségeskedés hiányával is lehet erről beszélgetni és ennyire pozitív, szeretetteli konklúziókat teremteni. "Annyi féle mód van rá, hogy az életet tápláljuk. És higgyétek el, mindegyik létfontosságú." :) (Kivonat és fordítás: Zsuzsi)
Gilbert jónéhány nőismerősét is megszólaltaja, egy színes palettát elénk tárva arról, ki hogyan vélekedik az anyaságról, szülőket és gyermekteleneket vegyesen, csak hogy érzékeltesse, mennyire nincs jelen semmiféle minta a hozzáállásban, trendekben, vélekedésekben megbánásokban és örömökben. Úgy tűnik (innen nézve) hogy mivel a jelen szeretettel teli és harmonikus kapcsolatában a gyermek-kérdés teljességgel tisztázott és mindenkit elégedettséggel tölt el, a hatalmas megkönnyebbülés mellett meghozta azt a lehetőséget is számára, hogy kényelmesen megszemlélje a gyermektelenség jelenségét. Azelőtt - ahogy maga is írja - valahogy soha nem remélte, hogy ha önszántából nem akar gyereket, akkor is "jut neki is egy társ hosszútávon egy férfi képében az elvárások nélkül, hogy gyereket szüljön." Még mindig képtelen elhinni, hogy ekkora szerencse érte. Ennyire mélyen, szövet-szinten beivódva létezik a mi társadalmunkban is a szerelem-házasság-gyerekvállalás kötelező hármasa? De most nem ez a témánk... :)
Gilbert úgy gondolja, hogy a "kötelező anyaság alól felszabadulva" azzá válhat akinek neki lennie kell: egy sokoldalú nagynénivé. Ez, saját bevallása szerint egy csodálatos szerep, ami egy sor fantasztikus, hasonló (jó)sorsú nő sorába emeli őt. Íme egy döbbenetes tény, amit a kapcsolatok feltérképezésének munkája közben fedezett fel: hogyha az emberiség összes a Földön valaha létező kultúráját az összes kontinensen, a teljes jegyzett történelem összes társadalmi rendszerében áttekintjük, tartósan és állhatatosan 10% körül mozog a mindenkori társadalmakban a gyermektelen nők száma. Ez a szám lehet sokkal magasabb - és általában magasabb is, - de soha, semmilyen körülmények között nem alacsonyabb. Vagyis mindig, minden közösségben van egy masszív, 10 százalékos nőnemű populáció, akiket Elizabeth "társadalmi nagynéniknek" nevez és szerinte ez a szerepkör ugyanolyan fontos és szükséges a közösségek fenntarthatósága szempontjából mint a többi, hiszen a "nagynénik" olyan kapacitással bírnak, úgy tudnak mások segítségére sietni, ahogy senki más. Hm. Ez szöges ellentétben áll azokkal a szintén húsba vágó beültetett mémekkel, amik szerint az ilyen nők kevésbé nők, természetellenesek, önzőek vagy értéktelenek. Sokan ezen nők közül nyíltan vállalták a saját döntésüket annak ellenére, hogy időnként és legalább részben a társadalom szélére sodorta őket és "vénlánynak", "nyomoréknak" vagy "egocentrikusnak" nevezték őket. Természetesen sokan vannak azok is, akik hajadonság, meddőség, betegség, vagy más okok miatt nem váltak anyává, például mert a háborúk alkonyán már nem maradt elég párként választható férfi... Bármi is az oka, a gyermektelenség nem olyan "modern hóbort", ahogyan sokan gondolják. Gilbert odáig elmegy a cseppet sem bántó, csevegős-teázós elmélkedésben, hogy felvesse: ezek a nők egy evolúciós adaptációnak köszönhetőek. Talán nem csupán teljesen jogos döntés egy nő részéről, hogy nem vállal gyermeket, de esetleg szükséges is. "Mintha az emberi fajnak szüksége lenne nagyobb mennyiségben olyan felelős, lelkes, gyermektelen nőkre, akik a tágabb közösséget támogatják valamilyen formában." A gyermekvállalás és a gyermekek nevelése olyan sok energiát kíván meg egy nőtől, hogy teljesen be tudja szippantani azokat, akik anyává válnak. Lehet, hogy szükségünk van "extra" lányokra, asszonyokra, hölgyekre, nőkre és nénikre akik felhasználatlan sokoldalú erőkkel készen állnak a bevetésre? Akik úgy támogatják a törzset, közösséget, nemzetet ahogyan éppen annak szüksége van rá, multifunkiconálisan és képlékenyen, hathatósan és rugalmasan? A történelem során (noha sokak számára észrevétlenül) a gyermektelen nők mindig komoly szerepet kaptak a társadalomban "amikor felvállalták azok gondozását, akik hivatalosan nem az ő biológiai felelősségük hatókörébe tartoztak - és semmilyen más társadalmi csoport nem tette ezt olyan nagy számban, mint ők. Árvaházakat, iskolákat, kórházakat működtetnek. Bábák és nővérek, apácák és jótevők. Gyógyítanak és ápolnak, tanítanak és sokszor teljesen nélkülözhetetlenné válnak az élet küzdőterén. Néhány esetben szó szerint. (Florence Nightingale-re gondolok.)"
Ezek a gyermektelen nők sokszor semmilyen elismerést nem kapnak. Az önző, frigid, szánalmas jelzők sokkal hamarabb ragadnak rájuk. "Itt egy különösen komisz hagyományos bölcsesség/hiedelem, ami a gyermektelen nőkkel kapcsolatosan cirkulál a társadalomban, és amit muszáj lesz eloszlatnom: azok a nők akik nem szülnek gyereket talán boldogan és módosan élhetnek fiatalabb korukban, de mindenképpen megbánják majd a választásukat amikor öreggé válnak és mind egyedül fognak meghalni, depressziósan és nyomorúságosan." Gilbert szerint erre semmiféle hivatalos bizonyíték nem létezik, vagyis nem lelhető fel erre utaló minta egyetlen elfogadott statisztikai eredmény mentén sem. (Sokkal meghatározóbb faktorok azok amik az egészség és a jólét köré rendeződnek, függetlenül attól, hogy vállalt-e valaki gyermeket sok évtizeddel korábban.)
Az utolsó gondolatkörben Gilbert - aki magát itt Aunti Liz-nek (Liz néninek) nevezi - azt tekinti át, hogy habár valószínű könnyebben felejthető azok emléke akik nem hagynak örököst maguk után, de amíg élnek, pótolhatatlanok. A saját családtörténetében is "egy sor olyan nagyszerű nagynéni szerepel, akik megmentőként jelentek meg kétségbeejtő helyzetekben. Gyakran pont azért mert nem volt gyermekük, magas szintű tanulmányokat folytattak és más javakat is összegyűjthettek, hogy mindezt később életmentő műtétekre, a családi farm megmentésére, vagy olyan gyermekek felnevelésére fordítsák, akiknek édesanyjuk nagyon beteg lett." A saját szerepét is így látja. "Ilyen módon magam is táplálom az életet." - jelenti ki, nagy örömömre. Ezután egy sor híres emberrel zárja a fejezetet, akik vagy maguk is - felelősségük tudatában lévő - gyermektelen nagynénik voltak, mint Jane Austen, vagy szeretetteli, a családot összetartó nagynénik nevelték fel, úgy mint Tolsztoj, a Bronte nővérek, Virginia Woolf, Marcel Proust, John Lennon vagy Coco Chanel, akit Gabrielle nénikéje tanított meg varrni. :)
Jó látni, hogy így, szégyenkezés nélkül, a kulturális normákat józanul átlátva, mindenfajta harag, gerjesztés és ellenségeskedés hiányával is lehet erről beszélgetni és ennyire pozitív, szeretetteli konklúziókat teremteni. "Annyi féle mód van rá, hogy az életet tápláljuk. És higgyétek el, mindegyik létfontosságú." :) (Kivonat és fordítás: Zsuzsi)
