Sokan vagyunk.
Olyanok, akiknek nem születnek saját gyermekeik. A miértre a
válasz nagyon-nagyon sokféle és sokrétű lehet. Vannak, akik
tudják miért, vannak akik nem szeretnék tudni. Vannak, akik
sejtik, kapizsgálják, elhiszik vagy nem hiszik, vitatják,
megértik, még nem nyugodtak bele, vagy már elfogadták. Vannak, akik szeretnének, de még nem.... ezért, azért, amazért.
Sokan vagyunk.
Vannak, akik gyermekek körül tesznek-vesznek és ez segít. Vagy
nem segít. Vannak, akik döntés alapján nem vállalnak gyermeket
és ennek is millió oka lehet. Olyanok is vannak köztünk, akiknek
a biológiai, lelki, vagy egyéb okok miatt - hiába szeretnének -
nem lehet saját kisbabájuk.
Az, ahogyan ezt
feldolgozzuk, teljesen egyéni, teljesen saját. Az, ahogy ránk
tekintenek mások, tovább színesíti, vagy néha sötétíti ezt a
hihetetlenül sokszínű szőttest. Az ítéletek és vélemények
halmazában, a ránk húzott diagnózisok és a születésünk óta
tanult és elsajátított értékek, hitek, normák szövevényében
nehéz meghallani a saját hangunkat...
Mikor tudjuk, hogy
valami a miénk? A saját gondolatunk, a saját érzésünk, és nem
valami belénk táplált, elénk tartott, felkínált vagy ránk
erőltetett értékrend alapján hangoztatunk valamit, saját
magunkat is győzködve, tétován vagy kardoskodva, csendesen, vagy
hangoskodva? A legtöbben azt mondják, azért ott van az a kis hang,
legbelül. Van, aki úgy fogalmaz „érzem itt, a gyomromban, akkor
is, ha nem akarom”. Aztán egy nevetéssel gyorsan visszaemeli a
realitás dimenzióiba „talán csak éhes vagyok”.
Ezt a tétovaságot,
ingadozást többször megéltem és láttam, hallottam, éreztem,
tapasztaltam másokat figyelve, odafordulva feléjük. Az a kis
hang, az a kis motoszkáló belső megérzés, néha nem is szavakba
önthetően, néha elnyomva, néha dédelgetve... Érdemes egy kicsit
odafigyelni rá? Meghallani, megérezni, megpróbálni megérteni,
megszeretgetni. Elhinni, hogy ott van. Hinni benne. Megbízni. Az az
egyetlen ember szól ilyenkor hozzánk, akiről bizton tudhatjuk:
vele éljük le az egész életünket. :)
Mindenkinek van saját, személyes, egyéni története. Minden történet érdekes, fontos, jelentőségteljes legalább egy ember számára - itt, ezen a helyen hozzáadhatsz minimum még egyet. :) A "miért" kérdéssel sokszor nagyon nehéz kezdeni valamit, főleg ha egy buszmegállóban, osztálytalálkozón, családi ebéden (pláne, ha nem a saját családod ebédjén), kávézóban szegezik Neked a kérdést. Annyi el nem mondott, talán végig sem gondolt, messzire eltolt vagy elfogadott válasz-réteg közül melyiket érdemes kivel megosztani? Tőlem többnyire egy vállrándítás telik hirtelenjében, és sokszor látom a másik arcán azt, hogy ég a vágytól, hogy ő ossza meg velem a "miért igen"-jét vagy ritkábban "miért nem"-ét. Gondolkodtam azon, hogy amikor ilyen hévvel beszélnek rá, bizonygatnak, küzdenek valami igazságért, akkor igazából kit próbálnak meggyőzni. Nem szoktam szembe szállni, mert nem érzem úgy, hogy bármit meg kell védenem, de el kellett jutni eddig a stációig. Sokáig próbáltam különböző szituációkban megosztani a nézeteimet, megláttatni egy másik oldalt, megmutatni valamit ami fontos nekem, de vitába bonyolódni egyre fárasztóbb volt és azt vettem észre, hogy nem esik jól, amikor érzékelem, hogy nem is hallják amit mondok, vagy kizárólag arra használják fel, hogy a saját ellenérveiket erősítsék meg általa. Nem szeretnék valami ellen küzdeni. Néha még felhorgad az a vágy, hogy kiállok valamiért, hogy megpróbálom megértetni az én oldalamat, ám gyakran ez is olyan beszélgetésekbe torkollik, amikben egy idő után azon töprengek, hogyan lehetne belőlük minél előbb kikeveredni. Te kivel és hogyan tudod megosztani?
VálaszTörlésEgy kedves ismerősöm leveléből idéznék, aki olvasta a blogbejegyzést: "Tisztelettel és végtelen szeretettel olvastam soraid. Talán épp az a "benső hang" ereje vezérelt - miközben a gondolataid, érzéseid próbáltad szavakká, mondatokká formálni...
VálaszTörlésnagyon nagyon kívánom, tisztán halld, hogy segítsen Neked legyen a "pajzsod" a kívülről érkező hatásokkal szemben." Köszönöm szépen! :)